Nyílik a dió és a mandula

Igen, lassan nyílik a dió és a mandula is....de nem, nem a virágjuk, hanem a termésük. Lassan elhagyják azt a zöld burkot, ami immáron fél éve óvja a termésüket. 

Mamka már türelmetlenül várta, hogy végre megrepedjenek és hullani kezdjenek, ugyanis imádja a diót is és a mandulát is.....és nemcsak enni, szedni is szereti. 

Ilyenkor előkerül a 2,5 m-es dióverő botunk, amivel középkori lovagként jár fel s alá a kertben és szinte állandó tartozéka lesz ősz végégig a kerti "fegyvertárának". Mamka órákra el tud tűnni a fák alatt, ahol cm-ről cm-re vizslatja át a földet, hol található egy éppen lehullott dió, vagy mandula? 

Ilyenkor megkezdődik az akár pár hónapig is eltartó dió és mandula szedés. Minden nap, mikor a kertben vagyunk újabb és újabb adagok kerülnek összegyűjtésre, hogy aztán kosárba kerüljenek egy kis száradás erejéig. Ugyanis a lehullott diót még szárítani kell egy kicsit, valamint az is nagyon fontos, hogy minél előbb megszabadítsuk a zöld/barna héjától. 

Ma olvastunk egy érdekes tippet, hogyan lehet könnyen leszedni a le nem jövő dióburkot. Aki már próbálta, tudja, hogy egyrészt nem olyan könnyű dolog, másrészt pedig úgy megfogja az ember kezét, hogy két hét kell mire lekopik. 

Szóval, a diót, amelynek nem nyílik szét a burka halomba kell rakni, kicsit megöntözni, majd 24 órára egy műanyag zsákba zárni. A megfülledt burkok aztán egy nap múlva könnyen eltávolíthatóak a magról. 

A diófákkal kapcsolatban egy nagyon kedves és megható történetet olvastunk a múltkor Böjte Csaba tollából: 

Egy idős néni áll a tavaszi zimankóban az út szélén, fején karton kendő, kezében egy kisebb zsák és szelíden integet. Megálltam, felvettem a nénit, és elkezdünk társalogni. Hamar kiderül, hogy dióbelet visz a szentgyörgyi piacra. Kérdés nélkül elkezd mesélni: 

-Gyerekkoromban nagytatámmal ültettünk tíz diófát, locsoltuk a közeli patakból, de egy még abban az évben ki is száradt, a többi gyökeret eresztet. Teltek az évek, aztán engem az élet elsodort hazulról. Nagytatám egy szomorú nyári napon halt meg, hazajöttem a temetésre, a szépen felcseperedett diófák árnyékában ravatalozták fel. Az egész szertartás alatt én némán álltam a nyurga nagy fák árnyékában... 

- Teltek az évek! Nyugdíjas lettem! Egyedül maradtam és hazaköltöztem a szülőfalvamba. Nyugdíjam oly kevéske, így ősszel összeszedem a diót és télen megtöröm. Kilós, fél kilós csomagokba nagyon hamar eltudom adni, két óránál tovább még sohasem álltam kint a piacon. Ha hiszi, ha nem ez a kilenc diófa engem átsegített a télen! Az idén is, nemcsak tűzifát tudtam venni a dióbélből, hanem még egy kis malackát is. És most ha ezt a maradékot sikerül eladnom, szeretnék venni tíz kis facsemetét. Tudja van egy aranyos unokám, nemsokára hazajön, el fogjuk ültetni a kis fákat és ha majd ő is megöregszik, diótörés közben biztos majd el fog mondani érettem egy-egy imádságot...

Az autó halad a tavaszi verőfényben... a néni elhallgatott, én is hallgatok, némán vezetek. Nemsokára a piacnál fékeztem és megálltam. Az utasom a reszkető kezével egy fél kiló zacskó dióbelet csúsztatott az ülésre. Tiltakoztam, de ő szelíd mosollyal csak annyit mondott: vegye csak el, nekem is a jó Isten adta a drága nagyapámat, aki a diófákat ültette...

Szó nélkül sebességbe teszem az autót, vezetek, de fél szemmel a dióbelet nézem: az egyszerű székely asszony válaszát a gazdasági krízisre. Kezembe vettem a szépen bekötött kis csomagot, kibontottam és elkezdtem ropogtatni a finom dióbelet, a becsületes, évtizedeken áthajló munka gyümölcsét, a finom, egészséges választ egy nagymama anyagi gondjaira. 

Járható út... Megyek, én is veszek tíz facsemetét! 

Szeretettel, 
Csaba testvér